Tamás, és felesége Ildi, két lánykát nevelt. Volt meglepetés 12 évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy dupla öröm elé néznek, Rebeka és Dorka úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Nem sokkal előtte vették meg a házukat, régi parasztház, amit Tamás gyönyörűen felújított. Akkor még kőművesként egy cégnél dolgozott, aztán vállalkozást indított. Először azt hitte könnyebb lesz ha maga osztja be az idejét, de igazából hamar rájött, hogy ez nem így van valójában. Nagyon jó munkát végzett, sokan hívták, és nem igazán mondott nemet. Tulajdonképpen élvezte a munkáját, szerette, hogy alkot valamit, egy házat, ami otthona lesz valakiknek. Büszke volt erre, viszont tudta, hogy ez már sok neki, egyre fáradtabbnak érezte magát, de nem hagyhatta abba, még nem járt le a hitel, és a lányoknak is szükségük volt mindig valamire.

A házuk udvarán állt egy kis épület, ők csak „kisháznak” becézték,- amit valószínűleg régen nyári konyhának használtak – náluk raktárként működött, javarészt a lányok kinőtt ruháit, játékait tárolták ott.

A lányok azt kérték a szülinapjukra, hogy megkaphassák a kisházat, saját kuckónak. Ennek nem volt akadálya, viszont egyezséget kötöttek, miszerint segítenek kipakolni az ott lévő dolgokat.

– No, lányok! Ide tegyétek a még használható játékokat, ruhákat, anya elviszi majd a gyerekotthonba, Jutka nénivel már megbeszélte, örülni fognak neki. Ide pedig azokat, amik már semmire sem jók - osztotta ki a a feladatot Tamás.

Neki is álltak a nagy munkának, közben csicseregtek, mint a kis madarak, Tamás szíve meg csordultig telt miközben hallgatta őket.

– Aztaaaa, nézzétek mit találtam – Rebeka izgatottan tartott a kezében egy poros dobozt.

– Vajon mi lehet benne? Biztos valami titkos dolog, vagy valami kincs – ujjongott Dorka– Nyissuk ki!

Rebeka csillogó szemekkel figyelte mi lehet a doboz titka, aztán ahogy meglátta kicsit csalódott.

– De hát ez nem is kincs! Ez csak egy edzőcipő – mondta szomorúan.

– Mutasd csak Rebus! Ó, hát nem is tudtam, hogy ez még megvan… – Tamás párás szemmel nézte a cipőt, és valóban azt érezte, hogy kincs van a kezében.

– Kész az ebéd, gyertek! – Ildi szólt be az ajtón – Mi az, mit találtatok?

– Semmi anya, csak egy régi kopott cipő. Rebekáé lesz ha belenő – ugratta testvérét Dorka.

– Nem is, majd a tiéd inkább. Mit főztél anya?

Aztán már nem is foglalkoztak többet a cipővel, amit Tamás szépen visszatett a dobozába, a dobozt leporolta, és bevitte a házba.

Délután végeztek is, üresen várta a kisház, hogy megkezdődjön az átalakítás, és pár nap múlva igazi csajos kuckó lett belőle. A születésnapi tortát is ott falatozták a lányok, a meghívott barátnőkkel.

Ekkorra már mindenki elfelejtette a poros dobozt a cipővel, csak Tamás nem. Azóta gyakran álmodott vele, hogy fut, versenyen van. Persze a cipő még nem kopott, hűen segít nyerni. Tamás atletizált még az általános iskolában, később tájfutó lett. Azt mondták rá, hogy tehetséges, nagy jövőt jósoltak neki. De minden másképp alakult. Megnősült, családja lett, a futás meg szépen lassan kikopott az életéből.

– Tamás, mi ez a doboz? Csak nem a régi cipőd? Azt hittem kidobtad- hallotta Ildit pár nap múlva, amikor hazaért este a munkából.

– Nem. Nem dobtam ki. És tudod mit? Ma felhúzom és elmegyek egy körre, kipróbálom megy-e még.

– Hát ahogy gondolod, de elég fáradtnak tűnsz. Nem mozogtál eleget ma?

Tamás ezt nagyon nem is hallotta, szinte megbabonázva kötötte be a cipőfűzőt.

– Ez nem változott semmit, ugyanúgy tartja a lábam, ugyanaz az érzés. Ne félj, nem lesz baj, hamarosan jövök.

És elindult. Először csak lassan lépegetett, aztán bemelegítette a munkához szokott izmokat, és a kis rét felé vette az irányt. Nem futott gyorsan, inkább csak ízlelgette a mozdulatokat, élvezte, hogy a hajába túr a szellő.

­- Ezt nem lehet nem szeretni, és elfelejteni sem. Hogy tehettem ezt magammal? Miért tettem félre a futócipőmet? – kérdezte magától amikor a rét közepén megállt egy pillanatra.

Amikor hazaért a felesége meglepődve látta, hogy Tamás mosolyog és eltűnt a fáradtság az arcáról, ami mostanában szinte állandósult.

– Ez nagyon jól esett! Máskor is elmegyek.

Másnap reggel munka előtt Tamás ránézett a régi cipőjére, és elmosolyodott. Már tudta, hogy újat kell vennie, de ezt a régit, ezt sem dobja ki.

Néha elég kinyitni egy poros dobozt, hogy újra megtaláljuk önmagunkat.