Már van vagy fél órája is, hogy elindult a hajó Visegrádról Esztergom irányába.

Anna megunta az üldögélés, hátra sétált a hajó végéhez és onnan figyelte a búcsúzó tájat. Nagyon szerette ezt a vidéket, a Dunát, a Pilist, a lágy ringatózást. Szinte megbabonázva nézte a vizet, a hajó csapta hullámok egymásnak feszültek, habosan haragosnak tűntek. Aztán, ahogy távolabbra siklott a tekintete egyre inkább szelídültek a hullámok, és egyszer csak megnyugodva csillogott a folyó tükre.

– Akárcsak az életem – motyogta maga elé, és akarata ellenére jöttek sorra a gondolatok. Annak a szeptemberi vasárnapnak az emlékei, ami épp a háborgó, haragos hullámokra hasonlított.

A férjével kettesben voltak otthon. Anna készülődött a másnapra, óvónőként dolgozott, nagyon szerette a munkáját. Laci pakolgatott a konyhában, mint ahogy máskor is, segített a vasárnapi ebéd után rendet tenni. Ebben nem volt semmi különleges, általában így telt náluk a vasárnap délután amióta a gyerekek kirepültek.

– Te Laci! Mi ez itt a kukában? -kérdezte Anna meglepetten miközben kivette a piros bögrét a szemetesből.

– Ja, az? Hát gondoltam nem kell már, a füle is letörött, csak porfogó.

– De ezt nem dobjuk ki! – Anna maga sem tudta miért lett dühös. A piros bögre már régóta megvan, egyszer egy vásárban vette. Semmi különös nem volt rajta, de a színe, ez a piros, valamiért nagyon megtetszett neki. Igen, a füle letörött, Luca ejtette le, amikor a bátyja véletlenül meglökte, talán három éves lehetett. Igaz, nem most volt, hiszen mindketten már felnőttek.

– Itt van a füle is, megragasztom.

– Mikor ragasztod meg?

– Majd.

– Mikor majd? Anna te mindennel ezt csinálod!

– Mit?

– Mindent majd elkezdesz, majd lesz több időnk egymásra, majd elmegyünk, majd fogyókúrázol, majd, majd, majd…

– Nagyon igazságtalan vagy! Tudod pontosan, hogy sokat dolgozom, tudod, hogy mindent kézben tartok, a gyerekeinket is felneveltem, kiszolgáltalak mindig benneteket. Nem tudom most mi a baj, nem értem miért van útban ez a piros bögre.

– Én is itt voltam..és tudok mindent Anna. Mindig minden fontosabb volt, mint te magad. Csak azt nem tudom, hogy te hol vagy…. Hol van az a lány akit megismertem?

Anna eddig hallgatta, bár nem értette mit beszél a férje. Sarkon fordult és bevitte a piros bögrét a szobába, betette a törölközők mögé a szekrénybe. Estig nem is szóltak egymáshoz. Vacsora után Laci csendesen azt mondta:

– Bepakoltam a bőröndömbe, reggel elmegyek.

– Hová? – kérdezte Anna meglepetten.

– Változtatni akarok, úgy érzem, muszáj! Ha most nem lépek akkor nem lesz több esélyem. Gyere velem Anna, találjuk meg újra magunkat!

– Hogy gondolod? Megőrültél? Mit találjak meg? Hová menjek? Itt a munkám a gyerekeink..

– A gyerekeink felnőttek. Reggel korán indulok.

Másnap Laci elköltözött. Csak a ruháit és a fontos személyes dolgait vitte el. Anna fel sem fogta egy ideig, aztán összecsaptak a hullámok. Nem is értette pontosan mi történik, így visszagondolva azt sem érti, hogy tudott működni a mindennapokban. Pedig múltak a napok, dolgozni járt, mások előtt úgy tett, mintha nem azt érezné éppen, hogy vége a világnak, és már csak egy hajszál választja el az összeomlástól.

Egyszer csak karácsony lett. A gyerekek nem tudtad hazamenni az ünnepre, Balázs ügyelt a kórházban, Luca elutazott a vőlegényével. Anna kitakarított, megfőzte a szokásos töltött káposztát, és három fajta süteményt is sütött. A megszokás nagyúr. Az ünnep utolsó napján, amikor az utolsó süteményt is elmajszolta, váratlanul elkezdett folyni a könnye. Az első cseppet követte a többi, egészen addig míg zokogva ült a kanapén. Nem tudta mennyi ideig tartott mire elfogyott könnye. Akkora értette meg, hogy Laci mit mondott, hogy igaza volt. Tudta, ha most nem kezdi el, akkor tényleg elveszik, pedig még csak 54 éves, még nem lehet, hogy….

– Na, nem! Mostantól én leszek az első helyen, és megkeresem azt a lányt aki voltam, és vagyok ma is valahol… – mondta mosolyogva és odament a szekrényhez, kivette a piros bögrét a törölközők mögül, és visszaragasztotta a fülét. Nem majd, hanem abban a szent pillanatban.

Nem csak a bögrét javította meg, hanem saját magát is. Lépésről lépésre haladt, türelmesen változtatta meg a szokásait, megtanult együttműködni saját magával. Mindjárt bele is kezdett, még akkor az ünnep utolsó napján. Délután ahelyett, hogy szokásosan a tv elé telepedett volna, elment sétálni. Üres volt az utca, de ez nem zavarta. Miközben gyalogolt, az uszoda felé vette az irányt, és eszébe jutott, hogy régen mennyire szeretett úszni, a szülei „vizicsibének” hívták.

– Tulajdonképpen miért ne kezdhetném el ismét? -kérdezte magától már otthon, miközben elégedetten készülődött a pihenéshez. Másnap ismét munkanap volt, sok szülő dolgozott, ezért voltak gyerekek az óvodában, és Anna minden évben vállalta az ünnep utáni napokat. Felhúzta az órát, hogy munka előtt jusson idő összekészíteni egy könnyű ebédet, és reggelizni is akart indulás előtt. Eddig az mindig kimaradt, sőt általában az ebéd is, mert a gyerekek ebédeltetése fontosabb volt, aztán persze este mindent megevett, sőt gyakran éjszaka is meglátogatta a hűtőt.

Bérletet vett, és hetente kétszer az uszodában szelte a habokat, ami azóta is fontos program maradt. Voltak napok, amik nehezebbek voltak, amikor nem minden alakult kedvezően, de nem állt meg, folytatta amit elkezdett, nem „majd”, hanem szépen türelmesen haladt az útján.

Nem csak az volt a fontos, hogy abból a 20 kilóból mennyit sikerül lefaragni, sokkal fontosabbá vált, hogy újra jól érezze magát a bőrében, hogy legyen energiája, hogy tudjon mosolyogni…

Most itt tart, tud mosolyogni, és ugyan még nem simult el minden, de ezek az apró hullámok már nem ijesztőek.

Ekkor egy simogató érintést érzett a vállán:

– Gyere Anna, mindjárt kikötünk.
Anna elmosolyodott, és megfogta Laci kezét.

Ha egy letört fülű bögrének adunk még egy esélyt, magunknak is adjunk!