Július volt, igazi izzasztó nyári nap. Marcsi alig várta, hogy otthon végre a zuhany alá állhasson. A konyhában is borzasztó volt a hőség, pedig mindent megtettek, hogy kibírható legyen, hogy tudjanak dolgozni. Marcsi most különösen nehezen viselte a forróságot, türelmetlen volt, és a kollégákkal sem volt ma nagyon kedves, pedig ez nem jellemző rá. Szerette a munkáját, szakácsként dolgozott egy idősek otthonában, összesen 100 ember ételéről gondoskodott. Igyekezett finom, házias ízeket tenni az asztalukra, és általában jókedvű volt, nem érezte tehernek a munkát. Ma ez másképp alakult, arra gondolt, hogy mostanában egyre jobban próbára teszi a nyári időszak, biztos ez az oka.
A tusolás után, kissé felélénkülve készülődött a barátnőjéhez a fodrász szalonba, hogy egy alkalmi frizurát varázsoljon a fejére.
– Legalább a hajam legyen jó – motyogta maga elé, miközben öltözködött.
Jucus a legjobb barátnője volt, de lehet úgyis mondani, hogy az egyetlen. Ez a barátság már régi, mióta az eszüket tudják, mindig ott voltak egymásnak, pedig mennyire különböztek. Marcsi sötét hajú, már gyerekkorában is dundi, nagyszájú, magabiztos lány volt, Jucus szőke, légiesen karcsú, mások társaságában csöndes, visszahúzódó teremtés, de nagyon jól megértették egymást.
– Na, csüccs le. Milyen frizurát parancsol a hölgy? – kérdezte mosolygósan Jucus.
– Rád bízom, te vagy a szakember.
– Rendben. Na, lássuk csak. Azt hiszem, kicsit lecsipkedem itt-ott, és itt pedig... – kezdett bele Jucus, de Marcsi hamar megállította.
– Okés, a lényeg az, hogy a végén csini fejem legyen. Te, gondoltad volna, hogy ilyen hamar eltelik 20 év?
– Jaj, ne is mondd! Kíváncsi vagyok a többiekre! Vajon mennyit változtak? Tudsz valakiről valamit?
– Hát nem sokat, van, akivel a ballagáson, 14 éves korunkban találkoztam utoljára, de erre való az osztálytalálkozó, majd este megtudunk mindent…
Jucus keze szorgosan dolgozott a barátnője fején, és a végén elismerő mosollyal lépett hátrébb, elégedett volt a munkájával.
– Na, hogy tetszik a hölgynek? Szerintem tökéletes.
Marcsi ritkán nézett igazán a tükörbe, általában csak annyira, amennyire muszáj volt, de most csillogó tekintettel nézte magát.
– Kedves Barátnőm, arany kezed van! Most majdnem olyan szép vagyok, mint te – és ebben a pillanatban tényleg így is érezte.
– Ó, hát az ki van zárva, kedvesem, belőlem csak egy van – csipkelődött Jucus, nem gondolta, hogy Marcsi megbántódik, inkább várta a szokásos visszavágást, ami most elmaradt. Azt sem vette észre, hogy a barátnője szemében könny csillan…
Megbeszélték még, hogy Jucus felugrik Marcsihoz, és együtt mennek az eseményre.
Marcsi a hazavezető úton végig az osztálytalálkozón gondolkodott. Amikor megkapta a meghívót, izgatott lett, és azóta is nagyon várja, hiszen ott lesz mindenki, és milyen jó lesz beszélgetni, felidézni az együtt töltött nyolc évet. Jó osztály volt, sokat nevettek együtt, és Marcsi mindig a társaság középpontjában volt.
Mégis valamiért egész nap egy érzés motoszkált benne, valami olyasmi, amit nem értett, nem tudta, mi lehet a baj, hová tűnt a lelkesedés, mi az, ami szorongatja.
Közben hazaért. Belenézett a tükörbe, hogy ismét megcsodálja a frizuráját, egy ideig csak állt csendben, és már nem is a haját nézte. Kezdte azt érezni, hogy bárcsak lenne bátorsága ahhoz, hogy ne menjen el. Valamit ki kellene találni, valami hihető magyarázatot... Hirtelen a szomszéd kutyája elkezdett ugatni, ami felrázta a gondolataiból.
– Á, a végén még tényleg elkések! – mondta ki hangosan, az órájára nézve. Oda sem figyelve kibújt a ruhájából, még egyszer letusolt, felvette a könnyű pongyoláját, és kinyitotta a ruhás szekrényét.
– Lássuk, mit vegyek fel… – dünnyögte, és elkezdett válogatni. Volt miből, és soha nem okozott gondot megtalálni a megfelelő ruhát. Eddig. Most úgy érezte, egyik sem felel meg. Egyre mérgesebb lett, és csak telt az idő. Hátrébb lépett, hátha úgy könnyebb lesz, és ekkor meglátta a felső polcon a kicsi kofferszerű táskát. Régi darab, gyerekként ebbe gyűjtötte a kincseit. Már nem törődött azzal, hogy elkésik, leült a kanapéra, és kipattintotta a táska zárját. Ott volt minden, a képeslapok, néhány szép szalvéta, még a radír gyűjtemény egy része is, és fényképek. Történetek, emlékek. Legfelül Jucus mosolygott egy fényképen, gyönyörű volt, mint mindig. Csillogó szemmel nézett a kamerába, olyan volt, akár egy filmsztár. Lassan megfordította a fényképet, barátnője jellegzetes kézírása is olyan előkelő volt, mint ő maga. Lassan elolvasta, hogy mit írt: „Az én legkedvesebb Gombóckámnak, nagy szeretettel, örök barátságunk emlékére”. Sokáig nézte, és egyre inkább érezte azt a szorítást ott belül, ami az egész napját kísérte.
Csengettek. Jucus megérkezett, és csodálkozva látta, hogy Marcsi még sehol sem tart.
– Hát te? Még nem vagy készen? Elkésünk!
– Jucus, én nem megyek... – bátortalanul jöttek a szavak, saját maga sem hitte el, hogy kimondta.
– Hogy mi? Mi van veled?
– Nem megyek. Nem tudok elmenni.
– Nem értem…. Gyere, segítek...
Marcsi egy szót sem szólt, csak Jucus kezébe adta a fényképet.
– Jé, ez én vagyok, ilyen került a tablóra is. Emlékszem, elég nehéz volt kiválasztanom, nem igazán tetszett egy képem sem.
– Pedig az összes kiválóan sikerült, minden gyönyörű voltál.
– Ugyan, Marcsi, elfogult vagy. Tudod mit? Vigyük el a találkozóra ezeket a képeket, jó lesz ott nézegetni…
– Jucus, én nem megyek.
– Mi ütött beléd? Miért? Már nagyon vártad te is... Megijesztesz…
– Nézd csak meg a kép hátulját…
Jucus megfordította, elolvasta, de még mindig nem értette, mi a baj. Felolvasta hangosan is:
– Az én legkedvesebb Gombóckámnak, nagy szeretettel, örök barátságunk emlékére. És?
– Nem akarok Gombócka lenni, igazából sosem akartam…
– De hiszen mindenki így hívott, és te nem mondtad, hogy ne. Miattam nem akarsz jönni?
– Igazad van, nem mondtam. És nem, nem miattad, csak valami, valami nem oké….
– Sosem mondtad. Mindig azt hallom tőled, hogy te úgy vagy jó, ahogy vagy, hogy nem fogsz fogyókúrázni, sanyargatni magad, ha valakinek nem tetszel, az nem néz rád.
– Igaz, tényleg ezt mondtam, és észre sem vettem, hogy…, hogy hazudok, neked és magamnak is…
– Én mindig hasonlítani akartam hozzád, irigyeltem a magabiztosságodat, én azt hittem, hogy te így vagy kerek egész….
– Igaz, kereknek kerek vagyok, de hogy egész..., na, ezzel vitatkoznék – Marcsi kesernyésen elmosolyodott. Felállt, odalépett a tükörhöz, és most először nem azt látta, amit évek óta próbált elrejteni, hanem önmagát.
A változás nem a fogyással kezdődik, hanem azzal a pillanattal, amikor végre őszinték vagyunk magunkkal.