Kata egy élelmiszerboltban dolgozott, a vásárlók szerették a segítőkészsége és a kedvessége miatt, és a kollégáival is jóban volt.
Férjével, Norbival két fiúcskát neveltek. Zsolti volt az elsőszülött, komoly nagycsoportos, a kicsi Peti középsős. Gyorsan érkeztek egymás után, de Kata nem bánta, legalább együtt nőnek fel, tudnak játszani egymással. Norbi sokat foglalkozott velük, Kata pedig szerette figyelni az ő három pasiját, a két kicsit és a nagyot.
Munka után mindig Kata ment a két fiúért az óvodába, hazafelé általában betértek a közeli játszóra egy órácskára. Ilyenkor velük tartott Marika az ikreivel, míg a gyerekek játszottak, ők jókat beszélgettek.
Aztán hazaérve Katát az otthoni teendők várták: főzés, mosás, takarítás.
Nagyjából így sorakoztak a napok egymás után. Most végre lesz egy kis szabadság. Igaz, hogy nem sok,de az az egy hét nagyon izgalmas lesz. Mióta megkapták a meghívót, azóta még izgatottabb volt, bár már egy jó ideje tudta, hogy a kishúga férjhez megy. Talán pont emiatt mostanában sokszor eszébe jutott a saját esküvője. A sok vendég, Norbi szemében a csillogás, az a tekintet, amikor először meglátta menyasszonyi ruhában ott, a templomban... Ó, az a ruha gyönyörű volt, igazi királylánynak érezte magát benne... Megvan még, pár napja elő is vette, és lágyan megsimította. Azt hitte, hogy egyedül van, de Norbi egyszer csak megszólalt mögötte:
– Gyönyörű voltál aznap. El sem hittem, hogy tényleg az én feleségem leszel. Arra gondoltam, milyen piszok nagy szerencsém van, hogy igent mondtál, amikor megkértem a kezedet.
– Soha nem is volt kérdés, hogy igent mondok. De olyan gyönyörű már sosem leszek. Nézd ezt a ruhát, a combomig sem jönne fel rám...
– Na, hát azért túlzol, meg aztán azóta két csodás gyermeknek adtál életet. Természetes, hogy változott a tested is.
– Azt gondolod?
– Igen. Gyere, hadd öleljelek meg...

Másnap Norbi túlórázott, későn ért haza, a két kis lurkó már aludt.
– Ne haragudj, pedig siettem...
– Tudom. Gyere, egyél, biztos éhes vagy.
– Eddig nem is éreztem, de ez a rakott krumpli nagyon jól néz ki. Te is velem tartasz?
– Én már vacsoráztam a fiúkkal, de ideülök melléd.
– Minden rendben volt ma? A gyerekek nem voltak rosszak, mint az ördögfiókák?
– A legón kicsit összekaptak, de Zsolti okosan lecsitította a kicsit.
– Milyen nagyok már!
– Hát, pont ezért kell holnap vásárolnom nekik. Zsoltinak új cipő, Petinek új ing kell az esküvőre. A te öltönyödet is holnap hozom haza a tisztítóból, aztán még három nap, és indulás.
– Nekem még holnap hosszú napom lesz, holnapután viszont már szabadságon leszek.
– Az nagyon jó, mert a fodrászhoz is elmennék, és szeretnék egy szép ruhát magamnak.
– A teljes nap az öné, hölgyem! A kölyköket meg bízd csak rám.
Ebben maradtak.
Kata lefekvés előtt ismét megnézte a meghívót. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy az ő kicsi húga tényleg férjhez megy, hiszen nemrég még együtt játszottak, nevettek, futkároztak. Aztán titkokat sugdolóztak, majd jól megbeszélték a fiúügyeket is. Nem csak testvérek voltak, hanem a legjobb barátnők is. Edit volt a tanú a saját esküvőjén, és most Kata lesz Edit tanúja. Nagyon meghatódott, amikor felkérte, potyogtak a könnyei. Pont ezért akart ő is ragyogni szombaton, az esküvőn.

Kata mindent elintézett, és végre ő lett soron. A fodrásznál hamar végzett, már csak a ruhavásárlási projekt volt hátra. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű, próbált türelmes lenni, de az ötödik butikban már kicsit feszültté vált. Volt jó pár ruha, ami tetszett, csinos kosztümök, szoknyák, blúzok, de valahogy nem találta az igazit. Aztán meglátta a kirakatban azt a gyönyörű sötétkék csodát, és nem érdekelte, hogy nem olcsó. Izgatottan nyitott be az üzletbe.
– Jó napot kívánok! – kezdett bele csillogó tekintettel. – Szeretném felpróbálni azt a ruhát, amelyik a kirakatban van.
– Jó napot kívánok! Melyikre gondolt pontosan? – kérdezte barátságosan az eladó hölgy.
– Azt a gyönyörű kéket. Tudja, a húgom esküvőjén tanú leszek, és ez tökéletes lenne...
– Pillanat, megnézem, hogy van-e az ön méretében – mosolygott az eladó, és eltűnt a raktárban.
Pár perc múlva vissza is tért, két ruhát is hozott. Kata egyre jobban izgult, a szíve majd kiugrott a helyéről.
– Sajnálom, de nincs a méretében, viszont hoztam két másik ruhát, hasonlóan gyönyörű kék színűek, hátha megtetszik valamelyik. Felpróbálja?
Felpróbálta. Az egyiket meg is vette, azt, amelyikre az eladó azt mondta, hogy nagyon előnyös, pont ott takar, ahol kell, és szépen kiemeli az arcát.

Az esküvő nagyon jól sikerült, minden tökéletesnek látszott, a lakodalomban is jót mulattak, Kata ruháját mindenki megdicsérte. Lefekvés előtt a férje meg is jegyezte:
– Na látod, nem csak menyasszonyként voltál gyönyörű, ma is tündököltél.
Kata nem szólt, a könnyeivel küszködött. Azt hitte, ha megszólal, nem tudja visszatartani a sírást, ami nem csupán a bók és a nagy nap miatt készülődött feltörni belőle. Sokáig elaludni sem tudott. Hallgatta a férje szuszogását, de nem jött álom a szemére.Gondolkodott, tervezgetett, aztán nagy elhatározásra jutott.

Otthon az elhatározást tett követte. Első dolga az volt, hogy elment a könyvesboltba, és vett három könyvet. Kettő diétás szakácskönyv került a kosarába, aztán talált még egyet, egy szerelmes ponyvaregényt. A szakácskönyveket otthon szinte azonnal átböngészte, aztán még aznap bevásárolt a diétás receptek szerint.
Az ikrek anyukájával a játszóteres délutánokon sok mindenről beszélgettek. Marika lelkendezve mesélte,hogy mennyire sokat segített neki a fogyásban Zoli, a személyi edző, és bár Kata nem kérte, még a telefonszámát is odaadta.
– Tedd csak el, egyszer hátha jól jön. Tényleg nagyon jó szakember, a felesége az osztálytársam volt, onnan az ismeretség.
Kata elvette a papírfecnit, és betette a pénztárcájába. Azt hitte, hogy már rég kidobta, de nem. Szerencséjére Zoli délután már fogadni is tudta.
Ettől a naptól kezdve kicsit átrendeződött Kata élete. Dolgozni járt ugyanúgy, mint azelőtt, a fiúkat is ő hozta haza az óvodából, a házimunkát is elvégezte, aztán minden másnap, késő délután, miután a férje hazaért, elment az edzőterembe.
Norbi nem is értette, hogy bírja, de támogatta, segített minél több terhet levenni a válláról, hiszen látta, hogy a felesége nagyon elszánt.
Teltek a hetek, a hónapok, már decembert írt a naptár. Egyik este az ajándékokról beszélgettek, meg arról, hogyan szervezzék meg a karácsonyt. Ebben az évben ők voltak soron a vendéglátásban.
– Annyit dolgozol mostanában. Mi lenne, ha rendelnénk, és nem te főznél? – próbálkozott Norbi.
– Ugyan! Hogy képzeled? Az nem ugyanolyan! De felosztjuk a dolgokat. Anyuék hoznak süteményt, a te anyukád azt mondta, hogy töltött káposztát főz, Editték pedig bejglivel járulnak hozzá a lakomához. Én készítem a köretet és a rántott húst, meg sütök még pulykát is, azt tavaly mindenki szerette.
– Jó, ha így gondolod, akkor legyen így. Tudod mit? Én meg főzök egy jó halászlevet.
– Hát, az szuper, azt nálad jobban senki sem csinálja. Akkor ezt megbeszéltük.
– Te, Kata, én tényleg csodállak! Mindent elvégzel, dolgozol, a fiúkkal is törődsz, és edzeni is jársz. Ráadásul magadnak még külön főzöl, nem is értem, hogy van rá időd...
– Muszáj... Tudod, Zoli előírja az étrendet is, és ha nem tartanám be, akkor most nem mínusz 15 kilót mutatna a mérleg.
– Hát ja, értem én... De most mi lesz? Te mit fogsz enni? Külön kaját?
– Azért annyira én sem vagyok mazochista. Eszem, amit ti, csak figyelek. Aztán januárban folytatom,mert amúgy december 20-án megyek utoljára edzeni ebben az évben. Zoli is szabira megy január közepéig.

Az ünnep azt hozta, amit kellett. Örültek egymásnak, beszélgettek, mindenféle finomság került az asztalra, több, mint amit Kata tervezett, de ezt senki sem bánta. Együtt volt az egész család, alig fértek el,de ez nem okozott problémát, mert tulajdonképpen mindig így zajlott, csak minden évben más volt a házigazda.
Karácsony után Kata kicsit aggódott, nem mert a mérlegre állni. Egészen január 15-ig halogatta, aztán nem bírta tovább. Egyedül volt otthon, szabadnapja volt, mert a hétvégén dolgozott. Amit látott, az egyáltalán nem volt ijesztő, sőt! Tartotta a súlyát. Örömében ugrándozott, még énekelt is, annyira megkönnyebbült. Tudta, hogy másnap várja az edzőterem és Zoli, ezért a jó hír ünneplésére – mármint, hogy nem jött vissza egy deka sem – megevett egy gesztenyepürét.
– Holnaptól úgysem tehetem meg, ma meg még belefér – biztatta magát, közben meg arra gondolt, hogy nincs nagy kedve ahhoz, hogy holnap délután elinduljon. Akkor már sötét is lesz, és hideg is van.
– Na, de össze kell szednem magam, és össze is fogom! – hallotta a saját hangját, ami úgy tűnt, hogy nem olyan biztosan cseng, mint általában.
Másnapra tényleg összeszedte magát, de most nem esett valami jól az edzés. A következőre nem tudott elmenni, mert Peti belázasodott, aztán pár nap múlva a nagyobbik is beteg lett. A két gyerek után ők következtek a sorban. Nem is csodálkoztak, mindig így jártak: a kicsi hazavitte a vírust, ami végigsöpört a családon minden évben, januárban, menetrendszerűen. Szerencsére volt segítségük, például a bevásárlást az egyik barátnője intézte, de Kata nem írt külön saját listát, nem akart plusz terhet rásózni. Arra gondolt, hogy nem baj, hiszen elérte már, amit akart, pár hét kihagyás nem lesz nagy gond, hiszen az ünnep sem rontotta el a fogyást, meg aztán étvágya sem volt. A gyerekek meggyógyultak, és természetesen ők is, így nem kellett kihagyni az óvodai farsangot. Ott találkozott az ikrek anyukájával, Marikával, aki megkérdezte:
– Te már nem jössz az edzőterembe? Zoli is hiányolt...
– Sok minden történt, tudod, betegek is voltunk, de talán már visszarázkódok a kerékvágásba.

Aztán folytatódott az élet, a kerékvágás meg kicsit másfelé kanyarodott. A fiúk a nagyinál töltötték a hétvégét, Norbi és Kata kaptak egy kis szabadságot, moziba készültek. Kata azt a farmert készítette elő,amit még karácsony előtt vett, és végre nem sok XL volt a mérete. Tudta, hogy jól fog állni, már előre mosolygott.
Aztán megdöbbent. A nadrágot nem tudta begombolni, nem ért össze. Rémülten állt a mérlegre. Nem értette, hogy lehet ez?! Plusz 7 kiló.
– Kész vagy, szivi? Mindjárt indulni kell, ha a filmet is látni akarjuk – hallotta nagyon messziről Norbi hangját.
– Na, hát te mit csinálsz? Miért sírsz? Kata, mi a baj?
Kata nem tudott válaszolni, csak a mérlegre mutatott.
– Ó, édesem, majd újból nekiállsz, te olyan ügyes vagy...
– De én nem akarom megint ugyanazt. Nagyon nehéz, nekem most nincs hozzá energiám, úgy érzem.
– Nem lehet, hogy túl sokat vállaltál egyszerre? Nem ez volt a baj?
Norbi gyengéden átölelte, Kata a férje mellkasába fúrta a fejét, és csak ennyit mondott:
– Lehet... De valamit, valamit tennem kell... Azt hiszem, valahogy másképp kellene...

Nem kell mindent egyszerre megváltoztatni. Az apró, reális lépésekből lesz olyan változás, amit nem
kell folyton újrakezdeni.
Ha kíváncsi vagy, hogyan gondolkodunk erről a Saját ritmusban programban, nézz körül az oldalon.