Noémi szerette a munkáját, egy nagy vállalatnál volt középvezető beosztásban. Ha valaki csak úgy kívülről nézte az életét, úgy láthatta, hogy mindent a munka mögé helyez. Ezt persze sosem mondta neki senki, talán egyszer az édesanyja próbálkozott, de Noémi gyorsan hárított, az anyja pedig nem akart vitatkozni, veszekedni.

Elmúlt negyven, és nem volt senki, akivel megoszthatta volna az életét. Voltak próbálkozások, kapcsolatok, de egyik sem vezetett az oltárig. Zoli volt az utolsó. Tulajdonképpen nem is Zoli hagyta el, hanem csak valahogy vége lett, pontosan az okát a mai napig sem tudta megmondani. Noémi csalódott volt nagyon, és az evéssel vigasztalta magát. Már eltelt egy év, mire úgy igazán belenézett a tükörbe, és arra gondolt, hogy ez így nem mehet tovább.
Azóta a vasárnap esték mindig ugyanúgy teltek.
Miután elmosogatott, kikészítette a hétfői ruháját, beállította a kávéfőzőt, és végignézett a nappalin, odalépett a hűtőhöz, levette a régi cetlit, összegyűrte, kidobta, aztán elővett egy újat, és szép, gondos betűkkel ráírta:

„Hétfőtől minden más lesz.Lefogyok!”

Mágnessel feltette a hűtő ajtajára, hátralépett, elégedetten bólintott. Most tényleg sikerülni fog, hiszen mindent megtervezett.
Reggel fél órával korábban kel, elkészíti a reggelijét, és nem eszik kapkodva, ebédre csomagol valami könnyű ételt. Vacsora előtt sétál egy órát, vagy tornázik, az esti filmhez nem készíti oda a rágcsát és nem eszik csokit.
A terv hibátlan volt, csak az élet nem olvasta el.
Hétfőn minden ment, ahogy elképzelte.
Kedden túlórázott, örült, hogy vacsora után beesett az ágyba.
Szerdán egy kolléganő, Ildikó születésnapját ünnepelték, nem tehette meg, hogy nem köszönti fel. Az a csoki torta igazán finom volt, és ha már, akkor megkóstolta a somlóit is, Ildikó azt mindig remekül készítette.
Csütörtökön nagyon fáradt volt, úgy érezte nincs semmihez energiája. Megvacsorázott, majd a torna helyett megevett egy nagy adag fagyit.
Pénteken, amikor meglátta a cetlit a hűtőn, halkan elmosolyodott, nem gúnyosan, inkább szomorúan, mert már pontosan tudta, mi fog történni vasárnap este.

Vasárnap újból felkerült egy új cetli a hűtőre, „Hétfőtől minden más lesz, fogyókúra indul.”Egy kidolgozott heti étrend, és egy edzésterv is került a cetli mellé. Zsuzsa, a barátnője ajánlott valakit, aki elkészítette az étrendet most már nincs más dolga, csak be kell tartania. Aztán leült, hogy írjon egy bevásárló listát, mit kell beszereznie. A lista kicsit fura volt, nem szokott ilyen dolgokat vásárolni, de ha ettől fog megváltozni a teste, akkor rendben – gondolta. Az edzésterv sem tűnt könnyűnek, de Noémi tele volt lelkesedéssel.
Sajnos a lelkesedés nem volt elég.

Az étrend és az edzésterv még egy ideig ott maradt, csak a cetlik cserélődtek vasárnaponként, a hűtő ugyanaz maradt, a kézírás egyre határozottabb lett, a remény egyre halkabb.
Egy novemberi vasárnap este azonban valami egészen más történt.
Nem azért, mert végre elég erősnek érezte magát, hanem azért, mert elfáradt, elfáradt abban, hogy minden hétfőn új életet kezdjen.
Leült a konyhaasztalhoz, sokáig nézte az üres cetlit, aztán nem írt rá semmit.

Nem ígérte meg, hogy lefogy, nem fogadta meg, hogy soha többé nem eszik édességet, nem íratott edzéstervet, étrendet.
Csak egyetlen dolgot határozott el, és ki is mondta félhangosan, holott senki nem hallotta rajta kívül:
– Ma nem kapcsolom be a televíziót, helyette tornázni fogok.
Először életében nem hétfőtől akart új ember lenni, csak napról napra próbált egyetlen apró dolgot másképp csinálni. Lassan, de biztosan haladt, és nagyon megszerette az új szokásait. Ha például egyszer-egyszer kimaradt a torna, akkor már hiányzott.
Évekkel később már nem emlékezett arra, hány kilót fogyott, arra viszont pontosan emlékezett, melyik cetlit nem írta meg, mert azon a napon nem a teste változott meg először hanem a gondolkodása.

Sokszor nem egy új életre van szükségünk hétfőtől,csak egy olyan első lépésre, amit holnap is meg tudunk tenni.