Nagyon korán volt, alig múlt negyed öt, amikor Ági csendben bezárta a kertkaput.
– Megint egy szürke szerda hajnal – dünnyögte maga elé, aztán el is mosolyodott, mert eszébe jutott, hogy ugyanilyen ködös szerda reggelen indult a szülészetre, és amire megszületett a kis Zsuzsi, ezer ágra sütött a nap. Sokszor úgy meséli ezt, hogy a kislánya hozta a fényt.
Nem jól alakultak akkoriban a dolgok körülötte. A párja egyszer csak úgy gondolta, hogy mégsem szeretne apuka lenni, és otthagyta őt egy befejezésre váró házfelújítással a szülés előtt egy hónappal. Az igazság az, hogy addig sem volt igazán támasza Áginak. Ezt utólag már pontosan látta, és bármennyire is nehéz volt, boldogult, intézett mindent egyedül, tulajdonképpen pont ugyanúgy, mint azelőtt.
Akkor, ott, öt éve, azon a ködös novemberi szerdán megszületett az ő legnagyobb csodája, és elhozta a fényt az életébe. Onnantól kezdve minden sokkal könnyebbnek tűnt. Szépen kikerekedett az élete, a ház is megújult, és a szerelem is rátalált. Nem csak társa lett, hiszen Karcsinál jobb apát nem is tudott elképzelni.
Itt tartottak a gondolatai, amikor rápillantott az órájára.
– Te atyaég, mindjárt elkések! – szaporázta a lépteit, és sikerült elérni a fél ötkor induló buszt. Muszáj volt, hiszen csak ezzel jutott be időben a városba, hogy a kórházban fél hatkor kell átvegye az éjszakástól az osztályt.
Tizenkét órás munkarendben dolgozott, este hét óra körül ért haza. Vacsorát adott a családnak, megfürdette Zsuzsit, és mesélt neki elalvás előtt. Ő maga is nagyon fáradt volt, azon csodálkozott, hogy nem előbb aludt el, mint a kislánya. Sokszor előfordul az ilyen.
– Nagyon hosszúnak tűnt ez a mese, pedig csak öt oldalnyi volt – mondta kicsit később a férjének.
– Elhiszem. Nagyon fáradtnak tűnsz. Gyere, megmasszírozlak, ha már ez a szakmám.
– Ó, ez nagyon finom, igazán jól esik. Nagyon fájnak a vállaim mostanában… Már várom ezt a hétvégét, végre szabad leszek.
– Menjünk el valahová, mondjuk az állatkertbe, Zsuzsi is örülne neki! Mit szólsz?
– Szuper! Már pénteken is itthon vagyok. Délelőtt kitakarítok, meg elintézem a nagymosást, délután meg elmegyek, megnézem anyut. Szombaton irány az állatkert, vasárnap pedig főzök a jövő hétre is, mert majdnem mindennap be vagyok osztva.
– Már attól elfáradtam, amit felsoroltál. Inkább pihenned kellene. Segítek, a takarítást rám bízhatnád.
– Á, ha elkezdem, megy az majd. Dolgozol te eleget, meg aztán ez asszonymunka – mondta mosolyogva Ági, aztán a fejéhez kapott. – Most jut eszembe! A pénteket át kell szerveznem. Képzeld, már teljesen megadta magát a táskám cipzárja, kellene egy másikat nézni helyette. Akkor az új terv az, hogy miután elvittem Zsuzsit az óvodába, beutazom a városba, veszek egy táskát, meg pár dolgot is, ami kell itthon. Így két legyet ütök egyszerre.
– Kiszolgálta már az idejét, jól teszed, ha lecseréled. De ha már az állatkertbe megyünk, akkor egyúttal ez is belefér, nem kell külön menned, cipekedned.
– Jó lesz az úgy, ha pénteken elintézem, akkor nem vásárlással telik az idő szombaton. Na, jó, még kimegyek a konyhába, elmosogatok, aztán tényleg lefekszem aludni, mert igazad van, pihenni is kell, meg aztán korán csörög az óra.
– Elmosogattam, mialatt altattad Zsuzsit.
– A tiszta edényeket is elpakoltad?
Karcsi megrázta a fejét.
– Na ugye…
Éjszaka közepén hatalmas vihar érkezett, zengett az ég, Zsuzsi felébredt, sírva hívta az édesanyját.
– Majd megyek én, te csak aludj – mondta halkan Karcsi, de Ági leintette.
– Hiszen hallod, hogy engem hív…
A hétvégi terv egy része átíródott. Az állatkerti kirándulás elmaradt. A takarítás, nagymosás, főzés programokhoz csatlakozott a beteg gyermek ápolása, ugyanis Zsuzsi belázasodott. Szerencsére nagyon gyorsan gyógyult, hétfőre már kutyabaja volt.
Ági mindent elintézett, de táskát nem vett a következő szabadnapján sem, mert akkor került az édesanyja a kórházba. Szerencsére semmi komoly, de oda kellett figyelni rá, miután kiengedték.
Ági a munka és a családja mellett naponta elment hozzá, segített, főzött, mosott, takarított.
– Holnap majd én elmegyek az édesanyádhoz, te meg pihenj egyet, sokat dolgoztál – ajánlotta egy keddi este Karcsi.
– Nagyon kedves vagy, de az én anyám. Meg egyébként is, megígértem neki, hogy segítek hajat mosni…
– Hát jó, ahogy szeretnéd. De most gyere, ülj le ide egy kicsit – fogta kézen Karcsi, és bevezette a nappaliba. – Így, és várj, mindjárt jövök.
– Oké, de mit akarsz? Nem igazán érek rá, még elég sok dolgom van, és tudod, hogy kevés a szabadnap, nehezen végzek a teendőimmel, és… – ekkor elakadt a szava.
Karcsi és Zsuzsi állt előtte mosolyogva, fény csillant a szemükben.
– Tudom, hogy még odébb van, de úgy döntöttünk, hogy még ma odaadjuk neked – Karcsi egy szépen becsomagolt ajándékot nyújtott Ági felé.
– Én is segítettem apának, én választottam ki a csomagolópapírt. Látod? Hercegnős. Boldog születésnapot, anyuci!
Ági csak halványan látta a hercegnőket, mert patakokban folyt a könnye. Remegő kézzel bontogatta a csomagot.
– De hiszen ez egy táska! Jaj, de szép, igazán tetszik! Jól megleptetek, köszönöm szépen!
– Látod, Zsuzsi, mondtam, hogy ez a nyerő, jól választottunk, kicsi lány – kacsintott Karcsi a cinkosan nevető kislányra.
– Tényleg nagyon örülök neki! Bár én biztos egy kicsit nagyobbat vettem volna, nem hiszem, hogy belefér minden, de majd...
– Pont ezért. Talán kevésbé fog fájni a vállad, ha nem cipelsz annyi terhet.
Karcsi bár mosolygott, de a tekintete… Ági nem értette pontosan, hogy az miért nem mosolyog.
Valóban nem fért minden el a táskában, csak tényleg a legszükségesebb dolgok. Ági arra gondolt, ha végre lesz egy kis ideje, vesz egy másikat, egy nagyobbat. Azt mondja majd, hogy ez túl szép ahhoz, hogy mindennap hordja, inkább meghagyja ünneplősnek. Aztán minden máshogy alakult, Egy kis időbe ugyan beletelt, de rájött, hogy itt az ideje annak, hogy kevesebb terhet cipeljen, mert ha ismét telepakol egy újabb nagy táskát, akkor már nem fogja elbírni....
Vidáman futott be a házba a kis Zsuzsi.
– Anyuci, képzeld, a nagyi most már meggyógyult, és eljön velünk az állatkertbe! – újságolta, aztán eltűnt a szobájában.
– Tényleg?
– Bizony, édesanyád sokkal jobban van, és nagyon örült a meghívásnak – vette át a szót Karcsi. – Hogy telt a délutánod?
– Aludtam egy jót, tényleg rám fért, aztán olvastam.
– Akkor indulhatunk is – toppant a nappaliba a cserfes kislány.
– Hová?
– Hát az állatkertbe.
– Ó, kincsem, szombaton megyünk, még kettőt kell aludni.
– A kettő az nagyon sok – görbült le a szája a kicsi lánynak.
– Menjünk el fagyizni! Igazából úgyis ma van anya szülinapja – mentette meg a helyzetet Karcsi.
– Jaj, de jó, akkor ez egy szülinapi fagyizás lesz, és én is két gombócot kaphatok. Ugye? – a csilingelő kacagás betöltötte a szobát.
– Naná, hogy kaphatsz. Várjatok meg, átöltözöm.
Pár perc múlva Ági mosolygósan, indulásra készen ölelte meg a kislányát.
– Anyuci, hozod a szülinapi táskádat is?
– Semmi pénzért sem hagynám itthon, sőt, el sem cserélném soha.
Sokan azt hiszik, a változáshoz még többet kell vállalniuk, még több szabályt, még több feladatot, még több elvárást. Pedig a változás ott kezdődik, amikor leteszünk valamit, mert könnyebb egy kisebb terhet vinni, mint egy túl nehezet cipelni. Az apró lépések ezért működnek. Nem azért, mert kevesebbek, hanem mert végig tudunk menni velük az úton. A Saját ritmusban program ebben tud segíteni...